Bajára érkezett utazó vagonkiállításunk

Május 11-én, hétfőn délelőtt Bajára érkezett az Élet Menete Alapítvány utazó vagonkiállítása, mely már 11. éve járja az országot.
A kiállítás megnyitóján beszédet mondott Vedelek Norbert, Baja város alpolgármestere, Gordon Gábor, az Alapítvány kuratóriumának elnöke, Novák Ilona, a vagonkiállítás megálmodója és projekt vezetője, az alapítvány önkéntese, Dr. Verő Tamás Tamás rabbi, aki kaddist (héber gyász ima) is mondott a meggyilkolt bajaiakért. A megnyitóra őexc. Ilan Mor, Izrael Állam budapesti nagykövete is ellátogatott, ahol beszédében a mai generációk felelősségére hívta fel a figyelmet, kihangsúlyozva, hogy egy ma született gyermek már nem fog holokauszt túlélővel találkozni. Fontos, hogy kiálljunk a tolerancia mellett, és az emberi jogokat mindig tartsuk tiszteletben. A 87 éves Forgács János, Auschwitz túlélője a saját történetét mesélte el. A megjelent diákok beszéde után arra kérték, mutassa meg nekik Auschwitzban kapott tetoválását.
A kiállítást a Bajai Pályaudvaron május 15-ig lehetett megnézni.

Gündisch Móni, önkéntes írása:

Baja gyönyörű. Igazi romantikus, mediterrán városka a Duna és a Sugovica, a "Sugo" mentén. Még egy eszméletlenül szép - és jól kihasznált - zöld szigete is van, amelynek a régi neve, a Pandur valahogy jobban ideillik, mint a mai, a Petőfi... A költő nevét meg kellett volna hagyni az egymással vetélkedő Kiskörösnek és Kiskunfélegyházának...

Baja volt május 11-15. között a kerek 71. város határon innen és túl, ahol Az Élet Menete Alapítvány vagonkiállítása - éljünk egy kis "vizes képzavarral" - lehorgonyzott. A marhavagon, az alapítvány kicsi, de lélektől lélekig ható holokauszt-múzeuma a városban nem egy külső sínpárt kapott meg, hanem a pályaudvar közvetlen szomszédságában állomásozott, így a látogatók közt nagyon sok utas és bizony vasutas is volt, nem csak a rendhagyó történelem órákra érkező diákok. Sőt! Még turisták is, köztük két, a budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemre járó izraeli diák, akik hátizsákos-bringás országjárásuk során csodálkoztak rá az utazó tárlatra, megjegyezve: különösen az tetszett nekik, hogy a mementó-vagon nem állami, hanem alapítványi, s, hogy önkéntesek - köztük diákok - a tárlatvezetők. De jött fejet hajtani, emlékezni a vészkorszakban elpusztultakra néhány bajai zsidó ember is, köztük Sugár János nyugalmazott kertészmérnök,tanár, akit alig másfél évesen tanítónő édesanyjával együtt - aki a zsidótörvények miatt nem kapott állást, s zöldségválogatói munkából tartotta el kisfiát - jólelkű emberek mentettek meg pincéjükbe bujtatva. A Városvédő Egyesületelnökével, Szentjóbi Szabó Tiborral együtt ő kezdeményezte és végig is vitte a helyi zsidó temető rendbetételét. Sugár János vallja: bár a fővárosban született, s több városban is élt, bajaiságának bizonyítéka a temető rendtétele. Mert itt ismerte meg igazán, milyen az Alföld s a föld...

Önkéntes társammal, Nagyné Egyed Katalinnal már összeszokott vagon-párost alkotunk: együtt csináltuk végig a korábbi években Tapolcát és Mohácsot is.Baján négy diák-önkéntest, Farkas Vivient, Herzog Annát - Linát -, Hodován Pétert és Kovács Nikolettát a német nemzetiségi központnak, a bajai gimnáziumnak köszönhettünk. A még csak jövőre érettségiző gyerekek (?!?) olyan érettségről, odaadásról, empátiáról, olvasottságról, már megszerzett történelmi-társadalmi ismeretről, kétnyelvű kultúráról tettek a kiállítás önkéntes idegenvezetőiként tanúságot, ami számunkra is rendkívül sokat jelentett. Értékes, gondolkodó, érző ifjú emberek.

Külön érdekes volt, ahogy a négy fiatal - ki-ki a saját mentalitása alapján - "beindult": Niki, Lina, Vivi amúgy lányosan, eleinte még kicsit bizonytalankodva a legelső vezetésüknél, bele-bele pillantva a jegyzeteikbe, Péter meg fiúsan, némi lezserséggel palástolva lámpalázát... Aztán - már bocs az összehasonlításért - belejöttek az egészbe már az első napjukon, mint kiskutya az ugatásba. Igazi felelősségtudattal - számunkra is lenyűgözően - végezték vállalt "közmunkájukat", azaz a középiskolai kötelező közösségi munkát. (Nota bene: mindannyian meg is fogalmazták magánbeszélgetésben - ezt egyszerre tartották hasznosnak és értelmesnek, ellentétben sok más, olykor sajnos csak kipipálható, letudható munkaórával, ami kínálatként a diákok számára országszerte rendelkezésre áll...Még akkor is, ha itt is alá kellett írnunk a végzett munkát igazoló papírokat, a budapesti felkészítéstől a bajai közvetlen, személyes tárlatvezetésig...)

Jó érzés volt látni-hallani, ahogy a különböző korosztályú és képességű iskolás csoportoknak magyaráztak, ahogy egyszerre racionális társadalomtudományi érvekkel, a mindig hasznos, de olykor fel sem fogható számokkal, ám a a számok mögé pillantó mély együttérzéssel is segítették megismertetni azt a valóban vészkorszakot, amelynek senkivel, semmilyen közösséggel szemben sem szabad megismétlődnie. Novák Ilona múzeum-pedagógus, aki a vagont immár sok évvel ezelőtt kitalálta (édesanyja miskolci gyerekkori szomorú élményei nyomán, mert anyukájának kis játszópajtásai egyik napról a másikra tűntek el a semmibe a szomszédból a deportálásokkor, s ezt elmesélte lányának) jól gondolta Az Élet Menete Alapítvány vezetőivel együtt, hogy igenis be lehet kapcsolni a kiállítás értelmezésébe, a múlt átadásába fiatalokat - ezt igazolták számunkra a "négyek". Akik egyébként az ad hoc  betopppanóknak - mert késik a vonat, vagy csak éppen meglátta, s meg akarta nézni, mi is ez? - is  úgy adták át pár perc alatt  a múltat, ahogy azt az iskolákban is kellene. Lebontva emberi sorsokra mindazt, ami az iparszerű gyilkolás korában történt.

S valóban külön köszönet Németországból érkezett tanáraiknak, mert jelenlétük, hozzáállásuk megmutatta azt is, hol kellene nekünk is itt, Magyarországon már tartani a múlt szellemi-lelki, össztársadalmi feldolgozásával a magunk, a közös Európa és a világ érdekében. Ők, a némettanárok  - Matthias Muth történelem tanár, Carola és Günther Haug némettanárok - hívták fel a figyelmünket arra is pl., hogy milyen szép a bajai klasszicista régi Zsinagóga épülete, ami szerencsére megvan, ma könyvtárként a kultúrát szolgálja. Hogy mennyire Németországról kellene példát vennünk, arra egy - nem bajai, hanem dunaföldvári, 1922-es születésű asszony, Bartha Ági fotós - született Schwarcz Ágnes - "nemnéni" története röviden. A most 93 éves, de örökifjú Ágit nemrég az egyik legmagasabb német kitüntetéssel tüntették ki 1944 évi, a németországi Daimler Benz gyár kényszermunkásaként ott töltött időkért, s német támogatással - Helmuth Bauer berlini történész, holokauszt-kutató és a cég vezetése segítségével - létre tudta hozni a kecskeméti Mercedes gyárban azt a kiállítást, amely lágerbeli barátnője, Kiss Edit festőművésznek állított emlékét. "Mindig azt mondtam Editnek, hogy túl kell élni, hogy erről hírmondó maradjon, hogy ez  megtörténhetett És mégse tudtam beszélni róla, amikor megjöttem. Helmuth vett rá 1992-ben, hogy igenis kell, hogy maradjon erről nyom. És rájöttöm, igaza van. Ötven év után mentem vissza először. " Bartha Ági azóta járja a német iskolákat, (rengeteg német diákkal levelez is)  és a magyarokat is - ha  hívják - a múltat kibeszélni. Ági és a mi vagontárlatunk egyik életnagyságú fotófigurája, Schwarcz Sándor egykorvolt debreceni focista, aki auschwitzi tetovált számát is lakása ajtajára tette neve mellé külön réztáblán - amúgy Ági édesapját is pont így hívták, aki lágerben halt meg - minden bizonnyal azért élnek, éltek hosszú életet, hogy elmondják a múltat nekünk. "Gyerekem, semmi nem érdekes: se a vallás, se az, hogy valaki fehér, néger vagy kínai. Egy a lényeg: ember maradj minden körülmények közt." - ezt az apjától kapott útmutatást adja tovább ma túlélőként a 93 éves asszony.

Sajtó: Vándorkiállítás a vasútállomáson

Képgaléria - kattintson a képre!: