Az Élet Menete Lengyelországban 2016

"1988 óta szervezi a nemzetközi Élet Menete oktatási program az Auschwitztól Birkenauig vezető emléksétát. 2003 óta a magyarországi ’Az Élet Menete Alapítvány’ Budapesten is tart évente egy alkalommal emlékmenetet. 2016-ban, a budapesti megemlékezés után néhány nappal, május 3-án indultunk a nemzetközi emlékmenetre, 120 résztvevővel, akiknek körülbelül kétharmada középiskolás fiatalok voltak, egyharmada az idősebb korosztályból került ki.

Krakkóba érkezésünk után először a filmből és a film által világhírűvé vált Schindler zománcáru gyárat látogattuk meg, ahol Oscar Schindler folytatta zsidómentő tevékenységét.  Ma múzeum található benne. A program további részében Krakkó Kazimierz nevű városrészét tekintettük meg, mely a 15. sz. vége óta zsidó város volt. A náci megszállók által lerombolt, tönkretett, kifosztott, mára rendbe hozott városrész a felújított régi zsinagógákkal, kis üzletekkel, kávézókkal, éttermekkel újra élettel, kultúrával telt meg, kedvelt turista célponttá vált. A délutáni pihenő után több nemzet képviselőivel közös vacsorán vettünk részt, utána a szállodában még egy rövid spontán beszélgetés várt ránk, ahol feldolgoztuk az áldozatok, az elkövetők és az embermentők témaköreit. Ezzel azonban nem fejeztük még be Krakkó múltjának felderítését, hiszen az utolsó nap délelőttjét az óváros megismerésével töltöttük.  Egy emléktáblát néztünk meg, mely emléket állít az 1942-ben létrejött lengyel-zsidó közös embermentő szervezetnek. Az ő segítségükkel több száz zsidó gyereket sikerült elbujtatni kolostorokba, apácazárdákba. Onnan a közeli Jagelló Egyetemhez mentünk, s megnéztük a középkori épület hangulatos, gótikus udvarát, majd az egyetem 19. században készült új épületéhez sétáltunk át. A hely érdekessége, hogy Krakkó német megszállását követően, 1939. november 6-án itt hívták össze a professzorokat és oktatókat, a lengyel értelmiséget szükségtelennek, potenciális ellenállóknak nyilvánították, és elhurcolták őket. Ezután következett Európa egyik legszebb főtere, a Rynek, a Posztócsarnokkal, az egykori városháza hatalmas tornyával, a Mária templom aszimmetrikus tornyaival és Mickiewicz,  a nagy lengyel költő szobrával, melyet a német megszállók szintén leromboltak, de 1955-ben újra felállították.

A résztvevők számára felejthetetlen napok alatt lehetőségünk volt felnőtteknek, idősebbeknek, fiataloknak, diákoknak megtapasztalni az emberi kultúra magaslatait, a második napon pedig az emberi aljasság és gonoszság legmélyebb poklait: ez a nap volt utazásunk lényege, legfontosabb eseménye, de egyben fizikailag és lelkileg is a legmegterhelőbb része. Valamivel több, mint egy órás utazás után értük el az auschwitzi koncentrációs tábor szögesdrót kerítését és kapuját. A táborban, a 18-as számú magyar barakk előtt bensőséges hangulatú, érzelmekben gazdag megemlékezést tartottunk.  Rövid beszédet mondott Gordon Gábor, Az Élet Menete Alapítvány vezetője, majd Latorcai Csaba helyettes államtitkár. Ezután Ilan Mor izraeli nagykövet beszélt az antiszemitizmusról, a holokauszthoz vezető útról, mely után Verő Tamás rabbi és Lebovics Imre túlélő személyes hangú megszólalása következett. A menet résztvevői között volt Oláh Gergő énekes és Szabó Ádám zenész, akik a Szól a kakas már c. népdalfeldolgozást adták elő szívhez szólóan. Egy diák Radnóti Miklós versét olvasta fel, majd Az Élet Menete Alapítvány által alapított Kézdy György - díjat a névadó Kézdy György unokája és Gordon Gábor adta át Ilan Mor nagykövet úrnak.  A barakk magyar és izraeli zászlókkal díszített ablakára, zsidó szokáshoz híven, emlékkövek kerültek, és a rövid megemlékezés végén közösen énekeltük el Az Élet Menete: Soha többé soáh! című dalát Oláh Gergővel, Szabó Ádámmal és a szövegíró Müller Péter Sziámival. Ezután következett az egyik legnehezebb rész, az auschwitzi tábor múzeumainak végigjárása: a krematórium, az „Appellplatz” a gyülekező tér, a kivégzőfal az akasztófákkal, a börtönök és egyéb kínzóhelyek. A dupla szögesdrótkerítés mögött ma is látható és ma is lakott (!?) Rudolf Hössnek, a tábor parancsnokának villája, ahol este a napi munkája: százezrek legyilkolásának irányítása után mesét mondott öt gyerekének, majd álomra hajtotta a szorgos munkában megfáradt fejét. Nem messze a villától látható az akasztófa, ahol a háború után, 1947. április 16-án felakasztották. Mire a magyar barakkban megnéztük a magyar holokausztról készült megrendítő kiállítást, már összegyűlt a nemzetközi menetre a világ számos országából érkezett több tízezres, főként fiatalokból álló tömeg, majd az ősi zsidó hangszer, a sófár hangjára megindult a három kilométeres gyalogmenet. Az egységesen kék színű széldzsekit viselő sokaság, mint egy kék folyam hömpölygött az Auschwitz kibővítésére létrehozott haláltábor: Birkenau felé.  A magyar csoport hatalmas magyar- és úgyszintén óriási izraeli zászlót kifeszítve haladt a tábor kapuja felé.  A híres-hírhedt „Arbeit macht frei” felirat elé érve Oláh Gergőt követve megint megszólalt az évszázados reménynek hangot adó népdal: „Szól a kakas már,/ Majd megvirrad már,/ Zöld erdőben, sík mezőben/ Sétál egy madár.”  Ezt énekelve hagytuk el a tábort, melynek kapuja előtt Verő Tamás rabbi újra megfújta a sófárt, a kosszarvból készült hangszert, emlékeztetve annak ősi funkcióira: a nép összehívására, a halott házához hívásra és Isten dicsőítésére.  A hirtelen nyakunkba szakadt záportól kissé elázottan értük el Birkenau kaputornyát és az alatta futó síneket, melyeken egykor vagonok ontották a halálra szánt emberek tömegeit, ahol bementek a „munkadarabok” és a végén kijött a „késztermék”: a hamu.  A romba dőlt krematórium és gázkamra melletti térségen zajlott a nagyszabású, majdnem két óra hosszúságú emlékműsor, melynek végén meggyújtottak hat emléklángot a meggyilkolt hatmillió zsidó emlékére, majd Izrael állam himnuszával ért véget a rendezvény. Ezt követően a magyar csoport végigjárta a haláltábor még megmaradt helyeit, romjait: az összedőlt krematóriumot és gázkamrát, az úgynevezett Kanada részt, ahol az emberektől elszedett csomagok szétválogatása történt, a szaunának nevezett fürdőt és azt a kis tavat, melynek alját még most is az oda beszórt emberi hamvak borítják…

De ezen a napon az ott emlékező fiatalokkal valóban az élet költözött be a halál helyére, a visszafogott derű a könnyek helyére, az életöröm a gyász helyére. A lányok és fiúk sokasága visszavarázsolta az életet erre a végtelenül sivár és nyomasztó helyre. Tőlük, miattuk és általuk vált a menet valóban az Élet Menetévé.

„Most már csak azon kell gondolkodni, hogyan léphetünk innen tovább. Auschwitz problémája nem az, hogy, úgymond, záróvonalat húzzunk-e alá, vagy sem; hogy megőrizzük-e emlékét, vagy sem: hogy elsüllyesszük a történelem megfelelő fiókjába; hogy emlékművet emeljünk-e a meggyilkolt millióknak, s hogy ez az emlékmű milyen is legyen. Auschwitz igazi problémája az, hogy megtörtént, és ezen a tényen a legjobb, de a leggonoszabb akarattal sem változtathatunk.”  Kertész Imre: Heuréka. A stockholmi beszéd. Részlet.""

Gold György